ROB DOWEL

Az utolsó vendég

 

 

 

  Carson Green vidáman fütyörészett és egy kockás konyharuhával az italos pultot törölgette. Nem azért, mintha koszos lett volna, sokkal inkább kedvtelésből és talán azért, mert egy kicsit unatkozott. Ugyanis, már fél óra is eltelt mióta kinyitott, de még egy árva vendég sem tette tiszteletét a „Több, mint Mennyország” névre keresztelt kocsmájában.

  A név első hallásra talán kissé túlzónak tűnhet egy kocsma esetében, de Carson számára egyáltalán nem volt az. Neki tényleg azt jelentette. Hogy miért? Mert már a földi életében minden olyan körülményt biztosított a számára a Farkas-hegy lábánál, festői környezetbe épített ivó, amivel a majdani Mennyországban is maximálisan megelégedett volna. Bőséges jövedelmet és a jómóddal járó kiváltságokat, hatalmat és tekintélyt. Ehhez mérten élt-halt a vendéglátó egységéért: úgy becézgette, mint más a kedvesét és mindent megtett, hogy az ivó minden pillanatban a legjobb formáját tudja mutatni a vendégei felé.

  Tehát Carson egyrészt kedvtelésből, másrészt pedig unalmában a kocsma tartozékainak tisztogatásával foglalkozott, a vendégek távolmaradásán pedig egy cseppet sem kesergett. Sőt! Fütyörészés közben olyan jókedve kerekedett, amitől időnkén még táncra is perdült, mivel jól tudta, hogy a törzsvendégei - mint minden eddigi napon - záróráig bőven teljesíteni fogják az elvárt napi limitet.

  Ebben a kora délutáni órában tulajdonképpen csak azok a Yellowstone-parkba tartó turisták szokták rányitni az ajtót, akik valamilyen oknál fogva nem találták az oda vezető utat.

  Ez az ok pedig nem más volt, mint az útbaigazító táblák teljes hiánya. Merthogy a Sziklás-hegységnek ezen a vidékén egyetlen tábla sem is jelezte számukra, melyik út is vezet, Yoggi Bear híres-neves birtokára.

  Persze ez nem volt mindig így. Néhány éve még transzparensek és táblák egész hada harsogta az utak szélén az arra tévedő idegen számára a parkba vezető helyes irányt, de ezek a segédeszközök – úgy egy évvel korábban - rejtélyes módon kezdtek eltünedezni. Az útjelzőkért felelős hatóságok egy ideig kötelességtudóan pótolták őket, de aztán feladták a sziszifuszi küzdelmet.

  Közben persze nyomozás is folyt az ügyben, ám az sem sok eredményt hozott. Fisher seriff például többször is járt Carsonnál, mert azt gyanította, hogy az ő keze van a dologban. Ugyanis egyedül neki származott közvetlen anyagi haszna az eltévedt természetjárók útbaigazítás közbeni traktálásából.

  Carson ezt nem is tagadta. Azt viszont igen, hogy bármi köze lenne a táblák eltüntetéséhez. Méghozzá hihetően. A seriffnek pedig más gyanúsítottat nem sikerült a horogára akasztania és mivel nem jelentett számára túl nagy szakmai kihívást a táblalopási ügy mindenáron történő felgöngyölítése, gyanúsított hiányában rövid úton le is zárta a nyomozást.

  Így maradt a környék egyetlenegy, a szomszédos Yellowstone-t hirdető útbaigazító tábla nélkül.

  Pedig útbaigazításra nagy szükség lett volna, mert a kocsmától alig félmérföldnyire háromfelé ágazott az országút és mivel Yellowstone köztudottan nem Róma volt, csak az egyik út vezetett oda. Ráadásul mérföldekkel arrébb azok az utak is elágaztak jó néhány felé. Így hát, ha a turisták nem akartak feleslegesen hosszú órákat tölteni a Farkas-hegy faunájának megismerésével, akkor egy kis útbaigazítás erejéig vissza kellett, hogy forduljanak Carson kocsmájához. Ha pedig már ott voltak, akkor fogyasztottak is bőségesen. A kocsmáros pedig a fogyasztásáért és a busás jattért cserébe, saját kezével kanyarított nekik egy részletes útbaigazító térképet az erre a célra odakészített papírlapok egyikére.

  De térjünk vissza Carsonhoz, aki egyre csak fütyörészett és már az asztalok újbóli áttörölgetését végezte, mikor végre megzörrent az ajtó fölé akasztott kolomp.

-         Szevasz, Carson! – köszönt az elsőként érkező vendég.      A magas és izmos fiatalembert Johnny Prestonnak hívták, aki a megyei útkarbantartó társaság alacsony beosztású, ám megbecsült tagja volt.

-         Szevasz, Johnny! Hogyhogy ilyen korán? – kérdezte meglepődve. – Tán kirúgtak? Vagy elfogytak a kátyúk?

-         Dehogy. – legyintett egykedvűen, aztán a pulthoz sétált. – Ma nem dolgozom. Töltenél egy whiskey-t?

-         Akkor miért lógatod az orrod?

-         Nem lógatom. – felelte ugyanolyan szenvtelenül.

-         Na ne mond! Látom, amit látok, haver. És most azt látom, hogy valami nem klappol veled.  Tegnap ide se dugtad az orrod, most meg úgy nézel ki, mint aki citromba harapott.

-         Nem haraptam citromba. Töltenél egy whiskey-t?

  Carson nem erőlködött tovább, hanem szó nélkül a pult mögé lépett és eleget tett az álláspontjához makacsul ragaszkodó törzsvendége megismételt kérésének.

  Johnny egy hajtóra kiürítette a poharat, aztán becsukta a szemét és élvezte, amint szétárad benne az ital. Egy vak is láthatta volna rajta, hogy mennyire mély érzelmeket táplál a nedű iránt.

  Carson pedig tudta is, ezért kérés nélkül töltött még egyet.

  Amiképpen azt is tudta, hogy nem is oly régen Johnny még a szagát sem bírta a gabonapárlatnak.

  A fiatalember akkoriban még a barátnője, Piper illatától gyengült el igazán és ő volt az, aki iránt a mély érzelmeket táplálta. Aztán mikor szíve hölgye egy szépnek induló tavaszi napon minden előjel nélkül egy szűkszavú búcsúlevéllé alakult a Keselyű-hágónál lévő otthonuk asztalán, akkor került Johnny hasonlóan szoros érzelmi kapcsolatba a whiskey-vel. És ez a viszony azóta is tartott.

  Johnny a második poharat is magába töltötte és megint becsukott szemmel élvezte a whiskey kivételes aromáját, amit valószínűleg annak az erdei forrásvíznek is köszönhetett, amivel Carson üzleti megfontolásból rendszeresen felhígította az eredeti párlatot.

-          Most már jobban érzed magad?

-         Eddig is jól éreztem magam. – felelte az eddigivel megegyező színtelen fahangon. – Sőt! Rég nem éreztem már magam ilyen jól.

-         Akkor azt hiszem, mégiscsak az én látásommal lehet a baj, mert ránézésre úgy nézel ki, mint egy rakás elárvult medve szar. Töltsek még?

  Johnny határozottan megrázta a fejét, a poharat pedig tüntetően eltolta maga elől.

  Carsonnak ettől a reakciótól még jobban kikerekedtek a szemei, mert Piper lelépése óta öt-hat pohárig nem igen szokott megállni és akkor is csak erőgyűjtés céljából, hogy aztán új lendülettel tudja folytatni a whiskey pusztítását.

-         Na most aztán már elő a farbával, cimbora! Mi a kínkeserves mennykő történt veled, hogy már inni sem akarsz? Ekkora a baj?

-         Hát jó! Ha ennyire firtatod, elmondom. De akkor készülj fel, mert ha belekezdek, akkor meg kell hallgatnod az elejétől a végéig!

-         Hűha! Bár ez elég fenyegetően hangzik, de egye fene, azért bevállalom. Hallgatlak.

-         Találtam valamit.

-         Részletesebben?

-         Azt hiszem megtaláltam a bölcsek kövét.

-         Gratulálok! Rád fért már. – röhögött fel Carson, de miután Johnny nem csatlakozott hozzá, viszonylag hamar abbahagyta. – És hol történt ez a világszenzáció?

-         A Kecske-szurdoknál. Tegnap bejelentést kaptunk, hogy néhány kő meglazult és az útra omlott. Kimentem és neki álltam letakarítani, mikor váratlanul megtaláltam.

-         A bölcsek kövét?

-         Akkor még nem tudtam, hogy az. Csak később derült ki róla.

-         Te most ugratsz engem?

-         Nem ugratlak. Arra kértél, meséljem el mi történt velem. Éppen ezt teszem.

-         No, akkor csak folytasd! Legalább elszórakoztatsz, amíg megérkeznek az ivócimboráid.

-         Nem érkeznek meg. A többiek ma nem jönnek.

-         Miket nem hordasz itt össze? Honnan veszed, hogy nem jönnek?

-         Mondtam már. Megtaláltam a bölcsek kövét.

-         Szerintem inkább elgurultak a gyógyszereid, de erről most ne nyissunk vitát. Inkább fejezd be mihamarabb a sztoridat, ha már voltam olyan barom, hogy kierőltettem belőled.

  Johnny helyeslően bólintott és folytatta.

-         Szóval a nagyobb köveket legörgettem az útról aztán a kezembe vettem a lapátot és nekiestem az apróbbaknak. De az egyik kődarabbal meggyűlt a bajom, mert folyton legurult a lapátról, ezért a kezembe vettem, hogy az út szélére dobjam. Akkor vettem csak észre, milyen érdekes mintázat vésődött bele abba a kőbe. Néztem-néztem és a vonalak egyszer csak egy képpé álltak össze szemem előtt. Piper képévé. Nem tudtam, miért jött elő a kép, de akkor nem is érdekelt. Soha nem rejtettem véka alá, hát tudhatod mennyire szerettem Pipert. Jobban odáig voltam érte, mint te a kocsmádért, pedig azt a beteges vonzalmat nehéz túlszárnyalni, …de amit tett…!? Egyszerűen elöntött a méreg és az útszéle helyett a szurdokba hajítottam a követ. Aztán néhány másodperc múlva hallottam egy tompa és hangos csattanást. Ettől kicsit begazoltam, mert azt hittem, hogy egy sziklamászó sisakját kaptam telibe, aki éppen a szurdok falán gyakorlatozott. Ugyan senki sem kiabált, jajgatott vagy káromkodott, de azért én ledobtam egy kötelet és lemásztam körülnézni. Úgy párpercnyi ereszkedés után aztán egy hasadékban megtaláltam a csattanás okát. Szerencsére nem ember volt, hanem egy hasadékból kikandikáló műanyag tábla.  Az, ami valamikor a Yellowstone-ba vezető utat hirdette. Alatta pedig ott volt az összes többi.

-         Megtaláltad az ellopott táblákat? – füttyentett Carson – Fishernek elújságoltad már?

-         Nem én találtam meg, hanem a kő.

-         No, persze. – nevetett fel Carson a hasát fogva. – És talált még valamit a te híres köved?

-         Talált bizony. Méghozzá az elkövetőt. Mikor visszamásztam az útra, ott állt a kocsi mellett egy összeaszott vénséges öregasszony. Látásból ismertem is. Állítólag a feketelábúak orvosságos asszonya. Én egy szóval sem árultam el, hogy mit kerestem lent, de ő rögtön kérdőre vont, hogy ezek után mihez akarok kezdeni a táblákkal. Nem értettem, mi köze hozzá, meg azt se, honnan a fenéből tudja, hogy megtaláltam őket, de valahogy eszembe se jutott megkérdezni. Furcsa érzés motoszkált bennem és a vállamat kezdtem vonogatni, mert tényleg nem tudtam, mihez is kezdjek a felfedezésemmel.

  Egy kis hallgatás után aztán bevallotta, hogy ő lopkodta és dugta el a táblákat, mert szerinte az a rengeteg átutazó turista, aki erre járt, már zavarta a hegy szellemének nyugalmát és így akarta távol tartani őket. Azt mondta, ha ott hagyom a táblákat, ahol vannak és a seriffnek sem teszek említést róluk, akkor a hegy szelleme  meghálálja ezt nekem és segít megtalálnom a lelkem nyugalmát. Aztán felém nyújtott egy követ. Ugyanazt, amit nem régen a szurdokba hajítottam. Elképzelni sem tudtam, hogyan kerülhetett hozzá a szurdok aljáról, de kétségkívül ugyanaz a kő volt. Az öregasszony akkor azt mondta, hogy abban a kis kőben hatalmasabb tudás rejlik, mint gondolnám. Amit a hegy valaha látott és tapasztalt, azt ez a kicsi kő is tudja.

-         És te ezt a sok sületlenséget benyelted? Hihetetlen! Eddig úgy tudtam, munkaidőben nem iszol. Vagy már szívsz is? – kérdezte kötekedve Carson, de Johnny-t nem tudta kizökkenteni a közönyéből.

-         Nem hittem el, de az öregasszony erősködött, hogy tegyek egy próbát. Azt mondta, gondoljak arra, ami a legjobban bántja és kínozza a lelkemet, aztán dobjam el a követ, amerre jól esik. Ahol a kő majd megállapodik, ott fogok gyógyírt találni a lelkem bajaira. Sosem hittem az ilyen misztikus ökörségekben, de ahogyan az a kő az öregasszony kezébe vándorolt… azt gondoltam egy próbát talán tényleg megér. Felidéztem azt a napot, mikor Piper kámforrá változott, aztán becsukott szemmel elhajítottam. Persze nemcsak úgy találomra, hanem az úton, hogy ne kelljen majd sziklát másznom a megkereséséhez. A kő úgy tíz, tizenöt méter pattoghatott az úton mielőtt megállapodott egy útszéli fűcsomónál.

  Tudod mit találtam a kő mellett, mikor odasétáltam? Egy galacsinná gyűrt papírdarabot. Mikor széthajtogattam, megremegett a kezem. A papír Piper búcsúlevele volt. Az, amit saját kezűleg gyúrtam gombóccá és hajítottam ki az öt mérföldre lévő házam ablakán azon a rosszemlékű napon. Elképzelni sem tudtam hogyan kerülhetett ilyen messzire. Ráadásul, valami csoda folytán egész jó állapotban vészelte át az elmúlt hónapok viszontagságait. Egy valami, azonban megváltozott rajta. Az íráson kívül jól láthatóan kirajzolódott rajta egy ábra lenyomata. Egy ábráé, ami egy felette lévő papírról nyomódott bele.

-         Hogy került ez ide? – ordítottam vicsorogva az öregasszonyra, aki közben odacsoszogott mellém.

-         A választ nem én tudom. A választ a kő tudja. Kérdezd a követ! – felelte titokzatosan.

  Ez pedig annyit jelentette, hogy dobjam el újra. Jó néhányszor meg is tettem még, miközben azon gondolkodtam, miért is történik ez velem. A miértre ugyan nem kaptam választ, de találtam még néhány érdekes dolgot a kő segítségével. Apró kis mozaik darabkákat, amiket egy kis fejtörés után hozzá tudtam illeszteni Piper leveléhez.

  Minden apró részlettel most nem fárasztanálak, viszont azt elmondom, hogy estére már pontosan tudtam, mit kell tennem. Reggelre pedig sok minden egyéb is világossá vált előttem. Ha nem bánod ezt is elmesélném.

-         Nem innál inkább még egy pohárral? Félek, hogy ez a kő história komoly kárt tesz, vagy már tett is az agysejtjeidben. – felelte aggodalmaskodó arccal Carson.

  Johnny határozottan megrázta a fejét.

-         Ha végighallgattál, akkor már te sem gondolod így.

-         Hát akkor csapj bele gyorsan, mert csak addig van időm a szamárságaidat hallgatni, amíg kettesben vagyunk.

-         Az idő miatt nem kell aggódnod. Mondtam már, hogy a több vendég nem jön ma.

  A hőség ellenére Carson hátán jeges borzongás futott végig, mert akkor tudatosult benne, hogy Johnny tényleg nem az orrát lógatja, hanem végtelenül kimért és magabiztos. Talán őrült is.

-         Egy kis családi szennyessel folytatom, ha nem bánod. Egész pontosan Piper apjának szennyesével. Az öreg mindig is sok időt töltött kaszinókban. – folytatta Johnny. – Tette ezt annak ellenére, hogy a szerencséje soha nem ült vele egy asztalhoz. De az utóbbi időben még rápakolt egy lapáttal. Nagy összegeket kért kölcsön különféle gyanús alakoktól és azokat sorra elvesztette. Aztán mikor már mindenki elhajtotta, a hitelezőinek pedig elfogyott a türelme és a lehetőségek közül már néhány végtagjának az elvesztése is felmerült, ő berezelt és a lányához fordult segítségért. Fűt, fát és minden egyebet beígért, ha segít neki most az egyszer pénzhez jutni. Piper hitt neki és segíteni akart rajta, ami nem csoda, hiszen mégis csak az apja volt. Mivel nekünk nem volt egyetlen felesleges dollárunk sem, keresett olyat, akinek volt dögivel. Aztán odaadta a pénzt az apjának, aki természetesen nem változott meg és nem tudta visszafizetni a kölcsönt, bármit is ígért előtte. E miatt pedig Piper nagy bajba került. Akkorába, hogy le kellett lépnie.

-         Ez nagyon szomorú. – mondta Carson és idegesen az ajtó felé sandított. – Sajnálom Johnny.

-        Tudom Carson, de én mégsem lógatom az orrom, mert ma végre pont kerül a történet végére. És mert te ilyen megértő vagy velem, neked elmondom azt is, hogyan és hol kerül oda az a bizonyos pont.

-         Az fantasztikus lesz, de te azt akarod nekem bemesélni, hogy erre az egészre, ott a szerpentinen kődobálás közben jöttél rá?

-         Nem. A kő csak ötleteket adott. Újabb és újabb ötleteket, amivel felnyitotta a szememet és megtettem azt, amit már rég meg kellett volna tennem.

  Carson megint az ajtó felé pillantott, aztán anélkül, hogy megkérdezte volna vendégét, töltött magának egy whiskey-t és felhajtotta.

-          És mi lett volna az?

-         Azt is elmondom hamarosan, de előtte menjünk csak szépen sorjában. Ott tartottam, hogy Piper bajba került. Egy részt a gazember apja miatt, másrészt pedig az idióta és vak pasija miatt, aki mindebből semmit sem vett észre. De a legnagyobb gazember mégis csak az volt, akitől a kölcsönt kapta.

  Carson úgy elkezdett izzadni, mint egy hóember a hirtelen jött tavaszban. Johnny azonban ügyet sem vetett rá, csak beszélt.

-         Mert Piper nem titkolta, mire kell neki a pénz. Az a gané pedig jól ismerte Piper apját és azt is jól tudta, hogy a pénzére örökre keresztet vethet. Mégis kölcsön adta. Hogy miért tette? Mert neki mindig is Piper testére fájt a foga és soha nem kaphatta volna meg anélkül. A kölcsönön keresztül pedig meg tudta zsarolni. Azt mondta, ha kedves lesz hozzá, akkor nem lesz semmi baj. Ha nem, akkor nem lesz már ideje elbúcsúzni az apjától, mert egy nagyon vehemens behajtót fog a nyakára küldeni. Pipert a hányinger kerülgette, de egyszer megtette, amit az a gazember kért tőle. Attól kezdve pedig már azzal a kóbor numerával is zsarolta. Sőt azzal is megfenyegette, hogy a legbefolyásosabb és a leggátlástalanabb ügyvédei révén engem is kiperel a házamból, ha törlesztés gyanánt nem látogatja meg újra és újra.  És persze óva intette attól, hogy bármit kikotyogjon nekem vagy bárkinek a kettejük dolgáról. …Piper napjai attól kezdve csak önutálatból és rettegésből álltak. Aztán még egyszer összeszedte magát és meglátogatta. De nem azért, hogy ágyba bújjon vele. Megpróbált annak a szemét alaknak a lelkére beszélni és haladékot szerezni a kölcsön visszafizetésre. …de nem járt sikerrel. Az a gazember fölényesen a szemébe röhögött és vetkőzésre szólította fel, hogy behajtsa rajta a következő részletet. Piper-ben abban a pillanatban elszakadt a cérna és már nem érdekelte mi lesz az apjával és vele. Már csak egyet akart, a hibás döntésének következményeitől engem megkímélni. Erre pedig egyetlen lehetőséget látott. Elmenekülni a közelemből. Felkapott egy papírt innen a pultról – mutatott arra a papírkötegre, amire a turistáknak szánt térképek szoktak készülni. – és elrohant. Így került a térképed lenyomata az ő búcsúlevelére. Mert azaz ábra, ami Piper búcsúlevelére rávésődött, az egy általad rajzolt térkép lenyomata volt.

-         Miket nem hordasz te itt össze, Johnny? Meghibbantál? – hördült fel Carson, akinek addigra már az arcán a lilának és a vörösnek minden árnyalata megjelent. – Van fogalmad arról, mivel gyanúsítasz te engem?

-         Ez nem gyanúsítás Carson, ezek tények. Te gyaláztad meg és miattad menekült el Piper. – felelte Johnny végtelen nyugalommal.

-         Milyen tények? Egy indián szipirtyó egy hülye kővel meghipnotizálta és összezavarta az agyadat, te meg bedőltél neki, mint hindu szerzetes az újjászületésnek.

-         Carson! Amit elmondtam azt személyesen Pipertől tudom. Tegnap elmentem és megkerestem. Ez volt az, amit már régen meg kellett volna tennem. Még tegnap felkutattam és az éjjel mindent elmesélt. Aprólékosan.

-          Johnny! Csak nem hiszel annak a lotyónak, aki képes volt egyetlen szó nélkül lepattanni mellőled? – kiabált Carson az ajtót lesve, miközben egyre jobban hömpölygött róla a veríték.

-         Hiába szuggerálod az ajtót. Mondtam már neked, hogy ma nem jön több kuncsaft. Gondoskodtam róla. És máskor sem. Én vagyok az utolsó vendéged. És mielőtt végső elkeseredésedben a pisztolyodért akarnál nyúlni, tudnod kell, hogy kiürítettem a tárat, míg te a déli sziesztádat töltötted. Nem szeretném, ha az eddigi bűnlajstromodat még egy gyilkossággal is tetéznéd. Azt még ezek után sem kívánnám, hogy életed végéig egy börtönben kelljen megrohadnod.

-         Most…most mit akarsz csinálni? – kérdezte Carson reszketve, falfehér arccal, miután meggyőződött róla, hogy Johnny igazat mondott a pisztolyával kapcsolatban.

-         Ahogy megígértem, elmondom, hol és hogyan kerül, a mi kis közös történetünk végére a pont. Azt gondolom már kitaláltad, hogy hol. Igen Carson, itt. Itt ahol meggyaláztad és elűzted mellőlem azt a nőt, akit ez idáig a legjobban szerettem. Most én is elveszem tőled azt, ami neked a legfontosabb. A kocsmádat.

  Johnny a zsebébe nyúlt és egy követ rakott a megroggyant Carson elé, aki a mozdulattól megijedve az italos polcokig hátrált.

-         Látom kíváncsi vagy még a hogyanra. Ha erősen nézed ezt a követ, akkor talán meg fogja mutatni.

-         Én nem látok semmit. – mondta megtörten Carson, miközben egy futó pillantást vetett a kőre.

-         Ha nem, hát nem. – vonta meg egykedvűen a vállát Johnny és visszarakta a zsebébe a követ. – Úgy látom, veled amúgy sem szimpatizál a hegy szelleme. De már nem is fontos, hogy lásd. Ha beleszagolsz a levegőbe, akkor már érezheted is.

  Füstszag kezdett terjengeni a levegőben, aztán néhány pillanat múlva már látni is lehetett az egyre sokasodó és tekergő szürkésfekete füstkígyókat, amik a raktárajtó résein préselték át magukat.

-         Te…idióta, te…eszement őrült! Felgyújtottad a kocs…mááá…mat? – hebegte levegő után kapkodva Carson. – Azért mert egyszer meghúztam azt a kurvát.

-         Igen, azért. Meg azért, mert elüldözted mellőlem. Meg azért, mert utána pofátlanul minden este merev részegre itattál és képmutatóan sajnálkoztál a nyomoromon. De most végre megfizeted az aljasságod árát, úgyhogy én megyek is lassan, mert a füst már kezdi marni a torkomat. – mondta Johnny, aztán a pultra dobott egy ötdollárost. – A két whiskey-re. Utolsó vendégként nem szeretnék, az adósod maradni.

  Johnny az ajtónál megállt és visszafordult. Carson még mindig a pult mögött állt és kővé dermedten, hitetlenkedve meredt maga elé.

 

Oldal: Short story 3
Az ígéret szép szó - © 2008 - 2024 - azigeretszepszo.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat